hétköznapi asszociációk

Idén is csak december 28-tól 31-ig vásárolhatók meg szabadon egyes pirotechnikai eszközök, úgymint római gyertya, vezetőpálcás rakéta, petárda, szikraszökőkút, és kizárólag Szilveszter napján este hat órától másnap reggel hat óráig használhatók fel - írja a Magyarország.hu
Tudom, a törvény megengedi meg minden, mégis azt szeretném kérni, hogy mielőtt valaki eldurrant egy petárdát dugja a seggébe álljon meg egy percre és gondolkozzon kicsit.
Merthogy neki jó durrogtatni, az rendben van. Az élvezet ugye intelligencia dolga is lenne, hát van, aki így élvez. Aki szereti, csinálja.
Hanem.
Hanem!
Gondolja végig, mit érez az, akinek a lába elé, a kapucnijába, ne adj' Isten a zsebébe dugnak egy beélesített petárdát. Olyasmiről nem is teszek említést, hogy esetleg babakocsi alá dobják, mert annyira bunkó ember nem létezhet, ha meg mégis, az kivétel és lobotómiát érdemel - hacsak már meg nem kapta.
De nem is kell ennyire bunkónak lenni, sok kisgyereket és majdnem minden kutyát halálra rémíszt a petárdadurrogás. Még lakáson belül is, még a takaró alatt is!! Ráadásul a törvényre a legtöbb ember szarikt sokan nem tartják be és már Karácsony előtt elkezdik a murit. Ebben az a legnagyobb baj, hogy azoknál az embereknél és állatoknál akik erre érzékenyek, összegyűlik a feszültség és a félelem és Szilveszter éjjelére -amikor ugyebár csúcsra jár az őrület- teljesen kikészülnek. Így pedig az éjfél körüli nagy durrogtatás már  legyengülve és éppen ezért védtelenül éri őket. A negyed- vagy fél órás robbantássorozatot még el is tudnák viselni, de a két hétig tartó ramazurit már nem. Nagyon sok embernél és állatnál ilyenkor epilepsziás roham következik be, de még a kevésbé súlyos eseteknél is hetekig tart, mire kiheverik a sokkot.
Szóval ésszel, ha lehet ilyet kérni.

És még valami: ne tessenek azt mondani, hogy petárdázni lehet 'kultúráltan', lakott területektől távolabb is, ahol senkit nem zavarnak. Ez ugyanis nem igaz. Mármint az nem igaz, hogy senkit sem zavarnak. Én ugyanis közel tíz éve járok a városszéli erdőbe madarakat etetni. Napi egy kiló szotyit osztok szét néhány etetőben. A 'napi' kifejezés itt csak a szilveszter előtti és utáni időszakra vonatkozik, mert az ünnep előtti és utáni egy-egy héten alig fogy a mag, szinte érintetlenek az etetők. Ebből arra következtetek, hogy az énekesmadarak ebben az időszakban elmenekülnek az élőhelyükről és a durrogások megszüntével csak lassan szivárognak vissza.
Ennél borzasztóbb dolgot el sem tudok képzelni, mint hogy egy élőlényt elüldözzenek a lakóhelyéről és az élelmiszer forrásától. Nyulakról, őzekről, hasonló állatokról nem tudok mit mondani, az ő életformájukat nem ismerem, de feltételezem, hogy az énekesmadarakhoz hasonlóan viselkednek.
Szóval petárdadurrogtatás helyett hallgassatok inkább csalogányéneket:

Köszönöm, a madarak és kutyák nevében is.

juszt is ellenállok a karácsonyi őrületnek.
Na jó, a beigli kivételével, az szezonális sütemény, csak ilyenkor érdemes enni. Reggelire egy szelet mákos, egy szelet diós és végül egy szelet gesztenyés egy bögre kakaóval. Vacsorára ugyanez, csak fordított sorrendben és nem kakaóval, hanem mézes-tejes teával. Másnap reggel előlről, egészen addig, amig tart a rúdakból. Ez elég is egy időre, jövő ilyenkorig beigli ügyileg jól vagyok, köszönöm.
Többet nem bírok most bevenni a Karácsonyból.
A mindenhonnan ömlő csillámpor és nyálzene már évek óta idegesít, de ez az év az első, amikor már az ajándékozásból is kivontam magam. Teljesen, egyáltalán, senkinek nem vettem semmit, ami klasszikus ajándéknak számít. A céges ajándékra szánt pénzeket odaadtam egy állami gondozott gyerekekkel foglalkozó alapítványnak és megkértem a partnereim, hogy ők is hasonlóan járjanak el. Megsértődtek vagy nem, nem tudom, mindenesetre az idén végre én sem kaptam sem cégemblémával gravírozott rozsdamentes laposüveget, sem cégemblémás esernyőt, sem cégemblémával hímezett pólókat. Már ez megérte, sikeres ember egyébként sem hord ilyesmit.
A család meg a barátok persze kaptak, de szigorúan csak színház- és koncertjegyeket. Volt, aki már szeptemberben megnézhete a kedvenc balettjét és van, aki majd márciusban hallgathatja meg a kedvenc énekesét.
Kész, slussz passz, ennyit bírok, enélkül is majdnem agyonnynom a rádiókból ömlő dzsinglbell, beigli és halászlé receptek, az álszent jótanácsok, hogy kevés pénzből  és inkább kézzel készítsünk.... Hát ja, mondja ezt az, aki még életében nem járt sem kreatív-, sem méteráru-, sem barkácsboltban. Manapság már többe kerül a kézzel készített ajándékhoz való alapanyagokat megvenni mint egy kész ajándékot.
De hagyjuk is, menekülök minden ilyesmi elől.
Szórakozásképpen ma egy szakítós történeteket közzétevő blogot olvasgattam. Annyira borzasztóak a sztorik (és egyik másik oylan primitíven van megírva), hogy az ember kínjában már tényleg csak nevet.

Nna, nem mintha az én életem nem bővelkedne hasonló történetekben.
Vegyük mindjárt a legelső olyan alkalmat, amikor rádöbbentem, hogy tényleg előfordul, hogy a nőben nem látnak mást, mint egy díszt a lyuk körül. Vidéki lány vagyok, ott és akkoriban azért még nem volt divat csak egy gyors dugás kedvéért összejönni. Vagy ha mégis előfordult, az érintettek próbáltak valami körítést és magyarázatot mellékelni a dologhoz. Még a fiúk is, szűk közösségekben nem vallhatták be, hogy csak egyet kettyintenének.
Ez a történet még a legvadabb bloggereket is übereli, mert gyakorlatilag még el sem indult a kapcsolat, már szakítottak velem.

Szóval, a dolog a Balatonon történt, a húszas éveim elején. Nem dicsekvés, de amolyan igazi, forgalomleállító szépség voltam, pláne az akkori divat szerint melltartó nélkül, laza pólóban, elöl gombos, térd alá érő de kötésig kigombolt és kétoldalra libegő bő szoknyában, magassarkúban. Szóval, ha valahova beléptem, ott egy pillanatra csend lett, felém fordultak az arcok és igen hamar megindultak körülöttem az egyre szűkülő körök.
Tehát Balaton, este, diszkó, vállalati üdülő teljes kollektívája kivonul, csupa fiatal, viháncoló csaj, vagy tucatnyian. Engem kértek fel először, hát naná, meglepődtem volna, ha sokáig kell árulnom a petrezselymet. Gyors szám volt éppen, de a fiú rögtön derékon fogott, ugyanazzal a mozdulattal le is tapizott és elég rámenősen magához húzott. Mit húzott, rántott, ki is estem a ritmusból. Illetve hát bele sem estem, mondom, gyors szám volt, teljesen megkavarodott a lábam, ráadásul bele akart csókolni a nyakamba, az ellen is manővereznem kellett.
- Felmegyünk hozzám?? - kérdezte
- Hozzád? Hova? - lepődtem meg.
- Van itt egy kéglim, gyere, menjünk! - és már fogta is a kezem, húzott ki a táncolók közül.
- Értem, de én táncolni jöttem, még csak most kezdtük......
- Jó, akkor táncoljál mással, majd én is kimegyek mással. - és már ott is hagyott.

Ember, szó nélkül otthagyott a parkett közepén, felkért egy másik lányt és még vége sem lett a számnak, már mentek kifelé. Én még akkor is ott álltam, báván, vérig sértve, porig alázva. A csajok egyébként nem hitték el a párbeszédet, egészen addig, amig néhányukkal hasonló eset nem történt.

Nno, hát ilyesmiken jár az én eszem így Karácsony küszöbén.
Remélem, jövőre elmúlik ez az undor. Addig is, legyen itt a KFT klasszikusa, a Balatoni nyár:


Boldog Karácsonyt!

Ádvent van, vagy mi a szösz, fogadjuk hát meg a pszichiáterek, társadalomtudósok, papok, színes magazinok és egyéb életmódtanácsadók javaslatait; ahelyett, hogy fejest ugranánk a fogyasztói társadalom díszkiválágított áradatába, csendesedjünk el kissé és vegyük számba értékeinket.

Majdnem olyan, mintha a dobozokban őrzött karácsonyfadíszeinket vennénk sorra, hogy kissé átválogassuk és selejtezzük aszerint, hogy csak törött vagy már divatjamúlt, egyáltalán, felmérjük, hogy mit kell még beszereznünk.

Kezdjük mindjárt a legfeltűnőbbel, az eredetileg csúcsdísznek szánt, fényes, piros, csillaggal, a nőiességgel. Hát ezt szegényt bizony eléggé megviselték az elmúlt évek, a szikrázó csillámpor lepergett róla és hát törött is. Sőt, többszörösen törött és nagy munkával ugyan mindig össze lett ragasztgatva, de az már ugye nem az igazi, akár magától is széteshet már és kisebb-nagyobb darabkák hiányoznak is belőle. Az első férfikéz aki hozzányúlt rögtön ügyetlenül leejtette, és még utána néhány. Ezek még nem okoztak maradandó károsodást, vékony, de szilárd anyagból van öntve ez a dísz, ehhez erő és durvaság kellett, hogy öszetörjék. Végül sikerült is, az utolsó már nem csak összeroppantotta de rá is taposott. Abban a tenyérben maradtak ott a hiányzó szilánkok. Hogy neki fáj-e, azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy a nőiesség többször törött, szilánkokból újraragasztgatott, folt hátán folt csillagdísze a fő helyre már egyáltalán nem alkalmas. Kidobni persze nem szabad, csak éppen a csúcsról kerül valahova hátulra, a sarok felé fordított oldalra. Már csak a biztonság okán is, nehogy valaki hirtelen megkívánásból utána kapjon és még nagyobb kárt tegyen benne. Hozzányúlni, megérinteni persze lehet, de ahhoz annyi próbát kell kiállni, hogy aligha van férfi, aki azokon megfelelne.

Ha ezt nem, akkor mégis, mit tegyünk a csúcsra??
Talán a jószívűséget? Vagy az emberszeretetet? Hát, az első bizony jócskán megfakult, sőt, imitt-amott annyira lekopott róla a festék, hogy átlátszik alőla a semmi. Az emberszeretet meg el is veszett, túrom a dobozt, de nem találom. Még az is lehet, hgoy ellopták. Vagy visszaéltek vele és magam hajítottam ki, tényleg nem emlékszem. Volt, nincs, nem tudom felidézni, hogy mikor láttam utóljára. Amig megvolt, nyilván természetesnek számított és csak a hiánya tűnik fel.

A kreativitásnak és a tehetségnek nevezett díszekről is kiderült időközben, hogy nem gömbök, csak szappanbuborékok. Szépek voltak pedig, szivárványszínekben tündököltek, de túlságosan illékonyra gyártódtak és néha még hozzájuk sem kellett érni, már elpukkantak. Nyilván, a légköri viszonyok sem voltak túl kedvezőek az elmúlt évtizedekben, de ha kicsit is jobb anyagból vannak azok a buborékok, legalább néhány közülük megérte volna a mát.

Hát ez meg mi? Fakókék, horpadt, formára leginkább megdermedt vízcsepphez hasonlít ... csak nem?! Csak nem a büszkeség? Hát ezzel meg mi történt? Megolvadt volna? Nem is meg, inkább el, mert nem csak lottyadt és horpadt, de kisebb is mint tavalyról emlékszem. Vagy nem is büszkeség lenne ez, csak sértődékenység? Annyira nem hasonlít már önmagára, szerintem valaki, valahol, valamikor egyszerűen kicserélte.

A cserfes kedvességet se találom ... most jut az eszembe, hogy pár éve azt magam dobtam ki, annyira csiricsáré volt a többi kopott dísz között, hogy már engem is idegesített a bazári csillogásával.

Hát ez a kis nyamvadt, ez lenne a becsület? Szegényke jól összeaszalódott, az elmúlt években annyira senki nem tart már rá igényt, hogy még meg sem kísértik soha. A munkahelyi hűtőben a narancslé meg a fénymásolópapír nem kísértés, az potya telefon se, milliókat meg még sose felejtettek előtte. Azért bármilyen kicsi és nyápic, de csillogni még mindig csillog, tegyük hát előlre, a kirakatba, mégis, ott is kell hogy legyen valami.

Ez a borzas, kihullott szálú kis boa pedig a tolerancia és az alkalmazkodóképesség volt valamikor. Úgy megkopott és elvékonyodott szegény, hogy már szinte nincs is, inkább csak a néhány megmaradt lamellát összefogó zsinórjáról lehet ráismerni.

A kitartásnak az a baja, hogy hőre lágyuló anyagból készült és mostanában párszor megégett. A felületébe belesült a korom és cseppet szét is folyt. Azért még bírja, bár már nem sokáig. Néhány év csak és dobhatom ki őt is.

Nézem ezt a halom fakó, horpadt, kopott, borzas és összegubancolódott díszt és nem vígasztal, hogy másnak tán még ilyen sincs.
Mit lehet ezzel kezdeni?
Beletörődni, hogy ez van?
Előlre rakni a még valamennyire mutatósakat, hátra a végképp elhasználtakat és pár csillagszóróval úgy megvilágítani, hogy azért még mutasson?
Jól leszólni a másét, hogy az enyém szebbnek tűnjön?
Mégis, mi a francot lehet kezdeni egy ilyen romhalmazzal?

"... az EU-tagállamok kormányait képviselő Európai Tanács december 6-7-én végleg jóváhagyhatja, hogy ez év december 21-étől megszűnjön a belső ellenőrzés a szárazföldi és vízi határokon...." írja a hvg

Mi a faszt értelmeset lehet erre mondani, mármint azon kívül persze, hogy ez igazán gyönyörű, magyarszki góingolni ájrópa.
Hurrá.

*****************************************************

A két ember a közért végében, egymástól alig néhány méterre állt.
Az egyik, egy hatvanon túli, nem jól, de nem is rosszul öltözött nő a zsemléket nézegette. A kezére húzott zacskóval megfogta, finoman összenyomta, hogy érezze, mennyire ropogós. Ránézésre teljesen egyformának tűntek azok a zsemlék, teljesen felesleges volt őket nyomogatni, de vannak emberek, akik mindig reménykednek. Ha elég kitartó és szemfüles, hátha most végre kifog egy jobbat, egy ízesebbet, egy omlósabbat, egy ropogósabb héjút. A harmadik zsemle megfelelőnek tűnt, azt a zacskós kezével beletette egy másik zacskóba, majd újabb két zsemlét meózott le, hogy a másodikat is kiválassza. Közben gyorsan szétnézett, azzal a harminc évvel ezelőtti pillantásával, amivel a rosszul fizetett, három műszakban gályázó szövőnö ellenőrízte, hogy a brigádvezető háttal áll-e. Most, most becsúsztathatja a köpenye zsebébe azt a fél motring világoskék cérnát amivel majd meg tudja varrni azt a halványkék düftin blúzt amit Karácsony este akar viselni. Közben persze eltelt harminc év, az a blúz sincs már sehol, cérna se kell, minek, az anyag drágább mint maga a blúz, régen nem varr már, de a körbe pillantás még mindig ugyanaz. Belemarkolt a zsemlés polc előtt lerakott zacskókba és gyors mozdulattal zsebregyűrte a pár tucatnyi nejlonzacskót.

A másik ember, egy középkorú, erősen hízásnak indult férfi pont mögötte, a mosóporos polcok takarásában állt. Mert ezek a magyar közértek olyanok ám, hogy minél fontosabb valami, annál hátrább teszik. A legfontosabb a kenyér és a tej, de rögtön utána jönnek a mosóporok, hát ezeket pakolják leghátra. Ki nem szarja le törődik azzal, hogy a tisztítószerek éles szaga beleívódik a pékárúba, ugyan, az a lényeg, hogy a vevőnek az egész bolton keresztül kelljen vergődnie, hogy beszerezhesse a napi két zsemléjét.
Szóval állt a férfi a mosóporos polcnál és figyelt. A nőt, pontosabban hát nénit figyelte, sejtette, hogy valamire készül. Ismerős volt neki az arckifejezés, amivel a lopni szándékozó bejött a boltba. Hogy honnan volt ismerős? Hát még régről, amikor lakatos volt és néha kiadogattak a kerítésen ezt-azt; a hulladékokból összefusizott kerítéselemeket, néha pár zárat, ilyesmit, nem nagy dolgokat, inkább legyen otthon mint menjen a selejtbe. Túl hosszú lenne elmesélni, miért lett belőle biztonsági őr, de hát az lett, ez van, ilyen az élet, manapság nem kellenek már lakatosok, hát mit lehet tenni. Szóval nézte a nőt, és amikor az másodszor markolt a zacskók közé, a vállára tette a kezét és egész halkan, finoman megszólalt:
- Tessék visszarakni.
A nő nagyon megijedt, még sikkantott is egy rövidet.
- Ne tessék félni, csak tessék visszarakni a zacskókat.
- Jajj, ne mondja már, hát nem azért van itt, hogy használja a vevő?
- Igen, csókolom, egyet, de a zsebéből tegye ki amit belerakott.
Az ijedtség műfelháborodásba váltott:
- Csak nem képzeli, hogy lopni akarok?!!
- Nem képzelem, de ne tessék kiabálni és tessék visszarakni a zacskókat. Az arra van kirakva, hogy csomagoljanak bele.
- De nekem nagyon kellene, hát a kiskutyám után fel kell szednem a piszkot, különben megbüntetnek, hát mi az maguknak, az a pár zacskó, úgyis itt van szétdobálva, hát mi az maguknak??
- Semmi, tényleg semmi, de ne tessék kiabálni és tessék kiüríteni a zsebét, mielőtt észreveszi valami főnök, mert akkor nagy baj lesz.
Az asszony belátta, hogy itt könyörgéssel nem megy semmire, kivette a zacskókat és lecsapta a tálcára.
- Jól van, tetszik látni, nincs semmi baj. Máskor tessék minden zsemlét külön zacskóba tenni, azért nem szól senki. - Ott is hagyta az asszonyt, neki itt már nem volt több tennivalója, abban biztos volt.
A nő egy darabig még ácsorgott ott, próbálta öszeszedni magát, felháborodásában még mindig motyogott:
- De hát micsoda dolog ez, most mivel szedem össze, hát milyen ország ez, minden tiszta kutyaszar, hogy megyünk így Európába, tele kutyaszarral, milyen ország ez?

******************************************************

Hát máma ez jutott az eszembe, csak úgy.

Bródy, Földvár felé félúton