juszt is ellenállok a karácsonyi őrületnek.
Na jó, a beigli kivételével, az szezonális sütemény, csak ilyenkor érdemes enni. Reggelire egy szelet mákos, egy szelet diós és végül egy szelet gesztenyés egy bögre kakaóval. Vacsorára ugyanez, csak fordított sorrendben és nem kakaóval, hanem mézes-tejes teával. Másnap reggel előlről, egészen addig, amig tart a rúdakból. Ez elég is egy időre, jövő ilyenkorig beigli ügyileg jól vagyok, köszönöm.
Többet nem bírok most bevenni a Karácsonyból.
A mindenhonnan ömlő csillámpor és nyálzene már évek óta idegesít, de ez az év az első, amikor már az ajándékozásból is kivontam magam. Teljesen, egyáltalán, senkinek nem vettem semmit, ami klasszikus ajándéknak számít. A céges ajándékra szánt pénzeket odaadtam egy állami gondozott gyerekekkel foglalkozó alapítványnak és megkértem a partnereim, hogy ők is hasonlóan járjanak el. Megsértődtek vagy nem, nem tudom, mindenesetre az idén végre én sem kaptam sem cégemblémával gravírozott rozsdamentes laposüveget, sem cégemblémás esernyőt, sem cégemblémával hímezett pólókat. Már ez megérte, sikeres ember egyébként sem hord ilyesmit.
A család meg a barátok persze kaptak, de szigorúan csak színház- és koncertjegyeket. Volt, aki már szeptemberben megnézhete a kedvenc balettjét és van, aki majd márciusban hallgathatja meg a kedvenc énekesét.
Kész, slussz passz, ennyit bírok, enélkül is majdnem agyonnynom a rádiókból ömlő dzsinglbell, beigli és halászlé receptek, az álszent jótanácsok, hogy kevés pénzből  és inkább kézzel készítsünk.... Hát ja, mondja ezt az, aki még életében nem járt sem kreatív-, sem méteráru-, sem barkácsboltban. Manapság már többe kerül a kézzel készített ajándékhoz való alapanyagokat megvenni mint egy kész ajándékot.
De hagyjuk is, menekülök minden ilyesmi elől.
Szórakozásképpen ma egy szakítós történeteket közzétevő blogot olvasgattam. Annyira borzasztóak a sztorik (és egyik másik oylan primitíven van megírva), hogy az ember kínjában már tényleg csak nevet.

Nna, nem mintha az én életem nem bővelkedne hasonló történetekben.
Vegyük mindjárt a legelső olyan alkalmat, amikor rádöbbentem, hogy tényleg előfordul, hogy a nőben nem látnak mást, mint egy díszt a lyuk körül. Vidéki lány vagyok, ott és akkoriban azért még nem volt divat csak egy gyors dugás kedvéért összejönni. Vagy ha mégis előfordult, az érintettek próbáltak valami körítést és magyarázatot mellékelni a dologhoz. Még a fiúk is, szűk közösségekben nem vallhatták be, hogy csak egyet kettyintenének.
Ez a történet még a legvadabb bloggereket is übereli, mert gyakorlatilag még el sem indult a kapcsolat, már szakítottak velem.

Szóval, a dolog a Balatonon történt, a húszas éveim elején. Nem dicsekvés, de amolyan igazi, forgalomleállító szépség voltam, pláne az akkori divat szerint melltartó nélkül, laza pólóban, elöl gombos, térd alá érő de kötésig kigombolt és kétoldalra libegő bő szoknyában, magassarkúban. Szóval, ha valahova beléptem, ott egy pillanatra csend lett, felém fordultak az arcok és igen hamar megindultak körülöttem az egyre szűkülő körök.
Tehát Balaton, este, diszkó, vállalati üdülő teljes kollektívája kivonul, csupa fiatal, viháncoló csaj, vagy tucatnyian. Engem kértek fel először, hát naná, meglepődtem volna, ha sokáig kell árulnom a petrezselymet. Gyors szám volt éppen, de a fiú rögtön derékon fogott, ugyanazzal a mozdulattal le is tapizott és elég rámenősen magához húzott. Mit húzott, rántott, ki is estem a ritmusból. Illetve hát bele sem estem, mondom, gyors szám volt, teljesen megkavarodott a lábam, ráadásul bele akart csókolni a nyakamba, az ellen is manővereznem kellett.
- Felmegyünk hozzám?? - kérdezte
- Hozzád? Hova? - lepődtem meg.
- Van itt egy kéglim, gyere, menjünk! - és már fogta is a kezem, húzott ki a táncolók közül.
- Értem, de én táncolni jöttem, még csak most kezdtük......
- Jó, akkor táncoljál mással, majd én is kimegyek mással. - és már ott is hagyott.

Ember, szó nélkül otthagyott a parkett közepén, felkért egy másik lányt és még vége sem lett a számnak, már mentek kifelé. Én még akkor is ott álltam, báván, vérig sértve, porig alázva. A csajok egyébként nem hitték el a párbeszédet, egészen addig, amig néhányukkal hasonló eset nem történt.

Nno, hát ilyesmiken jár az én eszem így Karácsony küszöbén.
Remélem, jövőre elmúlik ez az undor. Addig is, legyen itt a KFT klasszikusa, a Balatoni nyár:


Boldog Karácsonyt!