Ádvent van, vagy mi a szösz, fogadjuk hát meg a pszichiáterek, társadalomtudósok, papok, színes magazinok és egyéb életmódtanácsadók javaslatait; ahelyett, hogy fejest ugranánk a fogyasztói társadalom díszkiválágított áradatába, csendesedjünk el kissé és vegyük számba értékeinket.

Majdnem olyan, mintha a dobozokban őrzött karácsonyfadíszeinket vennénk sorra, hogy kissé átválogassuk és selejtezzük aszerint, hogy csak törött vagy már divatjamúlt, egyáltalán, felmérjük, hogy mit kell még beszereznünk.

Kezdjük mindjárt a legfeltűnőbbel, az eredetileg csúcsdísznek szánt, fényes, piros, csillaggal, a nőiességgel. Hát ezt szegényt bizony eléggé megviselték az elmúlt évek, a szikrázó csillámpor lepergett róla és hát törött is. Sőt, többszörösen törött és nagy munkával ugyan mindig össze lett ragasztgatva, de az már ugye nem az igazi, akár magától is széteshet már és kisebb-nagyobb darabkák hiányoznak is belőle. Az első férfikéz aki hozzányúlt rögtön ügyetlenül leejtette, és még utána néhány. Ezek még nem okoztak maradandó károsodást, vékony, de szilárd anyagból van öntve ez a dísz, ehhez erő és durvaság kellett, hogy öszetörjék. Végül sikerült is, az utolsó már nem csak összeroppantotta de rá is taposott. Abban a tenyérben maradtak ott a hiányzó szilánkok. Hogy neki fáj-e, azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy a nőiesség többször törött, szilánkokból újraragasztgatott, folt hátán folt csillagdísze a fő helyre már egyáltalán nem alkalmas. Kidobni persze nem szabad, csak éppen a csúcsról kerül valahova hátulra, a sarok felé fordított oldalra. Már csak a biztonság okán is, nehogy valaki hirtelen megkívánásból utána kapjon és még nagyobb kárt tegyen benne. Hozzányúlni, megérinteni persze lehet, de ahhoz annyi próbát kell kiállni, hogy aligha van férfi, aki azokon megfelelne.

Ha ezt nem, akkor mégis, mit tegyünk a csúcsra??
Talán a jószívűséget? Vagy az emberszeretetet? Hát, az első bizony jócskán megfakult, sőt, imitt-amott annyira lekopott róla a festék, hogy átlátszik alőla a semmi. Az emberszeretet meg el is veszett, túrom a dobozt, de nem találom. Még az is lehet, hgoy ellopták. Vagy visszaéltek vele és magam hajítottam ki, tényleg nem emlékszem. Volt, nincs, nem tudom felidézni, hogy mikor láttam utóljára. Amig megvolt, nyilván természetesnek számított és csak a hiánya tűnik fel.

A kreativitásnak és a tehetségnek nevezett díszekről is kiderült időközben, hogy nem gömbök, csak szappanbuborékok. Szépek voltak pedig, szivárványszínekben tündököltek, de túlságosan illékonyra gyártódtak és néha még hozzájuk sem kellett érni, már elpukkantak. Nyilván, a légköri viszonyok sem voltak túl kedvezőek az elmúlt évtizedekben, de ha kicsit is jobb anyagból vannak azok a buborékok, legalább néhány közülük megérte volna a mát.

Hát ez meg mi? Fakókék, horpadt, formára leginkább megdermedt vízcsepphez hasonlít ... csak nem?! Csak nem a büszkeség? Hát ezzel meg mi történt? Megolvadt volna? Nem is meg, inkább el, mert nem csak lottyadt és horpadt, de kisebb is mint tavalyról emlékszem. Vagy nem is büszkeség lenne ez, csak sértődékenység? Annyira nem hasonlít már önmagára, szerintem valaki, valahol, valamikor egyszerűen kicserélte.

A cserfes kedvességet se találom ... most jut az eszembe, hogy pár éve azt magam dobtam ki, annyira csiricsáré volt a többi kopott dísz között, hogy már engem is idegesített a bazári csillogásával.

Hát ez a kis nyamvadt, ez lenne a becsület? Szegényke jól összeaszalódott, az elmúlt években annyira senki nem tart már rá igényt, hogy még meg sem kísértik soha. A munkahelyi hűtőben a narancslé meg a fénymásolópapír nem kísértés, az potya telefon se, milliókat meg még sose felejtettek előtte. Azért bármilyen kicsi és nyápic, de csillogni még mindig csillog, tegyük hát előlre, a kirakatba, mégis, ott is kell hogy legyen valami.

Ez a borzas, kihullott szálú kis boa pedig a tolerancia és az alkalmazkodóképesség volt valamikor. Úgy megkopott és elvékonyodott szegény, hogy már szinte nincs is, inkább csak a néhány megmaradt lamellát összefogó zsinórjáról lehet ráismerni.

A kitartásnak az a baja, hogy hőre lágyuló anyagból készült és mostanában párszor megégett. A felületébe belesült a korom és cseppet szét is folyt. Azért még bírja, bár már nem sokáig. Néhány év csak és dobhatom ki őt is.

Nézem ezt a halom fakó, horpadt, kopott, borzas és összegubancolódott díszt és nem vígasztal, hogy másnak tán még ilyen sincs.
Mit lehet ezzel kezdeni?
Beletörődni, hogy ez van?
Előlre rakni a még valamennyire mutatósakat, hátra a végképp elhasználtakat és pár csillagszóróval úgy megvilágítani, hogy azért még mutasson?
Jól leszólni a másét, hogy az enyém szebbnek tűnjön?
Mégis, mi a francot lehet kezdeni egy ilyen romhalmazzal?